Lőcsei Gabriella - Ami a természethez tartozik, az jó

Az elmúlt télies hónapok üde színfoltja volt az m2 műsorán Monty Don sorozata, a tízrészes 80 kert nyomában a Föld körül. A kertművészet nagy tisztelője botanikai körútja során a világ szerinte legérdekesebb, szerintem legköltségesebb parkjait mutatta be, a növények mögötti nemzeti, gazdaságföldrajzi vagy szociálpolitikai összefüggésekkel egyetemben. Számos értékes információval szolgált az angol ismeretterjesztő sorozat – e sorok íróját leginkább a New York-i „gerillakertészek” által gazdátlan földdarabokra telepített ligetek bájolták el –, a kertművészet filozófiájáról azonban a majd tízórányi produkció voltaképpen hallgatott.

Nem szép dolog ez egy olyan szerkesztő-műsorvezetőtől, akinek a szülőhazájából indult el az európai kertépítést hosszú időn át meghatározó forradalom, az angolkert divatja. A William Kent nevéhez kapcsolt új stílust jeles gondolkodók és művészek készítették elő. Megelégelve s meg is utálva a mértani mintákat követő, mesterségesen formált növényekkel díszített kerteket, már a XVI. századtól kezdve azt hajtogatták, hogy a fákat hagyni kell természetes módon nőni, és hogy „ami a természethez tartozik, az jó”. Az ember munkája pedig akkor a legjobb, ha eredményét nem lehet megkülönböztetni a természetétől. Korábban a hol franciakertként, hol barokk kertként emlegetett, szigorúan szerkesztett konstrukciók az ember természet feletti uralmát fejezték ki, az angolkertnek titulált, természetességre törekvő növénytelepítésekkel viszont az első emberpár édenkertjét igyekeztek felidézni, a paradicsomi állapotokat és életérzést helyreállítani.

Szakály István Vissza a Paradicsomba című, 2007-es ismeretterjesztő filmje az idei filmszemle programjában volt látható a tudományos-ismeretterjesztő filmek versenyében. Nekem valamennyi Monty Don-féle „kertészkedésnél” jobban tetszett. És nem is csak azért, mert a magyarországi (Kárpát-medencebeli) parkokba kalauzolja el a nézőt, hanem mert e hajdan pompás, ma már jobbára pusztulásnak indult kertek mögötti élet- és művészetfilozófiát is képbe hozza, a XVIII-XIX. századi ember Isten- és természetképével együtt. A kismartoni, hédervári, csákvári, tatai, alcsúti, körmendi, pápai, dégi parkokat nagyurak parancsára tervezték meg – a kor jellegzetes művészi feladataként – képzőművészként is ismert és elismert emberek. Ám a megrendelőket és a tervezőket ugyanaz a vágy sarkallta, mint szegény kortársaikat: a paradicsomi biztonságot és harmóniát szerették volna valamilyen formában viszontlátni s újraélni. Azt a világot, amikor a teremtett világ, növény, állat és ember még természetes egységet alkotott, és valamennyien boldogok voltak. Ezeket a százötven-kétszáz éves magyar kerteket, amelyeknek egy része a mai Magyarországon található, más részük a Trianon után elcsatolt területeken, nem az idő tépázta meg, tette tönkre. Sőt a lassan pergő századok kibontották szépségüket. Pusztulásuk a II. világháborútól keltezhető. Az első nagy sebeket a bombázások és az élelem és meleg otthon nélkül maradt civil tömegek, valamint a megszálló seregek ejtették rajtuk. Aztán a „béke” első éveiben, a kötelezővé tett kommunista világfelfogás értelmében a legnagyobb sebességre kapcsolva folyt bennük a pusztítás. A kommunista-szocialista hatalom birtokosainak vágyképei között ugyanis a paradicsomi harmónia nem szerepelt. Csak a tevékenységüket – talán – elismeréssel nyugtázó Moszkvára gondoltak, és ennek függvényében saját önző szempontjaik, személyes boldogulásuk és hatalmuk megtartására. A szovjet birodalom hűbéresei egyébként is hadilábon álltak a természettel, talán mert azt nem ők hozták össze. Szépnek pedig csak azt ismerték el, ami őket ünnepelte. Ami a nevezetes magyar kertekből, parkokból eredeti pompájában megmaradt, általában kívül esik Magyarország határain. Ami pedig még ma is képes felidézni azt a világot, amelyikben megszületett, sőt azt is, amelyik a „mintájául” szolgált, a Paradicsomot, a szerencsés véletleneknek köszönheti létét. Vagy annak a lelkiismeretes kisebbségnek, amelyik kis pénzből, szinte suba alatt mentette, ami még menthető volt.

Nem is egy hajdan nagyhírű történelmi kertünk ma már szomorú torzó csupán. Az Esterházy grófok által telepíttetett pápai várkert például az utóbbi ötven-hatvan évben ment jóvátehetetlenül tönkre, József nádor alcsúti birtokán a park – úgy tűnik – épen maradt. Ott „csak” a kastélyból lett rekonstruálhatatlan kulisszafal… Szakály István filmje azonban nem a csonkokat mutatja, hanem a példaértékű szépségeket. A paradicsomi állapotokat. Szemet-szívet lelkesítő természeti képeit az eredeti tervrajzok látványával színesíti, kísérőszövegként a képbe hozott tájkerteket ünneplő korabeli útleírásokat és irodalmi alkotásokat használja. A film zenei hátterét is gondosan válogatta össze. Voltaképpen irigylésre méltóan könnyű dolga volt, ugyanis nem egy magyar földön létesített angolkert szolgált alkotóházként a maga mulatóházaival, lugasaival, vízeséseivel, patakjaival a XVIII., XIX. század jeles komponistái számára.

Természeti kincseinkkel, úgy-ahogy megmaradt történelmi örökségünkkel a hatalmon lévő mai magyarok is könnyelműen bánnak, herdálják és privatizálják, azaz tékozolják, amihez csak hozzáférnek. A növény- és állatvilág pusztításában a lakosság megvezetett része is a cinkostársuk, a tudatlanságban tartott szegény emberek azt hiszik, hogy a saját életük lesz gondtalanabb, ha a föld színéről is eltűntetik a védett parkokat, fákat, madarakat. Ha rájuk gondolunk, félnünk kell tőle, hogy a Vissza a Paradicsomba című film történelmi kertjeink utolsó dokumentuma. De ha azokra a tevékeny és tanulékony emberekre figyelünk, akik még tudják, hogy mi az a paradicsomi nyugalom, sőt azt is, hogy „ami a természethez tartozik, az jó”, talán még van remény, hogy – e film hatására is – egyre többen vigyázzák a teremtett világot. Történelmi kertjeinket is.

Forrás