Budapest100

Szombaton kicsivel délután kettő után kezdtük el kipakolni az asztalunkat és a székeket, amire a szórólapok és a ház rövid történetét bemutató brosúra került. A szél olyan erős volt, hogy gyorsan kerítettünk valami levélnehezéket, nehogy elszálljanak a szépen kihelyezett papírjaink.

Kitettük a kapualjba a felújításhoz készült tervek egy példányát és a BME Építészmérnöki Kar diákjai által készített két tablót is. Sikerült megtalálniuk a ház eredeti terveit a Tervtárban, ezek rá is kerültek a tablóra. Ennek örültünk a legjobban, hiszen egyikünk se látta még ezeket a 100 éves, színes, festményszerű dokumentumokat. A második tablón a padlás egy lehetséges felhasználásához - közösségi tér - készítettek terveket a fiatalok.

A három és fél órás nyitvatartásunk alatt szép számban jöttek az érdeklődők. Volt aki egyedül, volt aki a családjával jött megcsodálni a házunkat, Latyiék családi fényképeit illetve Réti Kamilla - őt idézve - hobbifestő kiállított festményeit.

Bár vezetett séta nem volt, de a látogatók a szórólapunkból és a rögtönzött gyors bemutatóinkból képet alkothattak a házról. Zsuzsi több turnusban vitte fel az érdeklődőket a lakásába, ahol a kiállítás is volt, így a kilátást is megcsodálhatták a bátrabbak a harmadik emeletről.

Kisebb technikai csúszással indult a program, ami a remek hangulatban fel se tűnt a vendégeknek. A háztörténet, Bokor László Szenteste a légópincében című cikke és a novella (ami végül Krúdy Gyula Őszre hajlik című publiszisztikája lett) felolvasására egész szép kis sereg gyűlt össze a gangon. Többnyire egykori és mai lakók illetve az ő barátaik jöttek el, és élvezték Sanyó Ádám és Sárkány Orsi előadásában a történeteket.

Ezt követte Sárkány Kázmér, aki Pozsár Andrea zongorakíséretében elénekelte Dózsa esküjét Erkel Dózsa György című operájából. A közönségnek annyira tetszett, hogy rögtön vissza is tapsolta a művész urat, aki már az első megkereséskor jelezte, hogy szívesen részt vesz a programunkban. Gyorsan fel is szaladt még pár kottáért, így még két szívének kedves dalt adott elő a látogatók legnagyobb örömére. Az előadás után gyorsan megragadta az alkalmat, és megkért minket, hogy minden évben szervezzünk egy kis ünnepet a házunk születésnapján, így a Dózsa-nap közösségteremtő hagyománnyá is válhatna nálunk.

Vasárnap az első látogatók már kettőkor befutottak, volt, aki Pécsről utazott fel direkt a Latabár kiállításra. A nagy szélre való tekintettel hátrébb költöztettük az asztalunkat. A nyitvatartás utolsó harmadában még a Kossuth rádiótól is jött egy hölgy, aki riportot készített a szervezőkkel. Mi rettenetesen megilletődve beszéltünk a diktafonba. Erre egyikünk sem számított.

A vasárnap esti zárszámadáskor kiderült, hogy legalább hetven külsős vendégünk volt és nagyon sok barátunk is megnézte mit is hoztunk össze. Volt aki a szomszédban lakik és bár a programról nem tudott, mikor meglátta a kiakasztott molinót bejött, hogy körbenézzen. Néhány látogató írt is a rögtönzött emlékkönyvünkbe pár köszönő sort. Ebből derült ki például az is, hogy sokan itt laknak pár száz méterre és nem is tudják micsoda csodákat rejt ez a ház.